Fájó szívvel tudatjuk, hogy Szabó Ferenc vezérigazgató-helyettes kollégánk 2021. január hó 03. napján életének 68. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Családja fájdalmában osztozva, emlékét szerető kollégái megőrzik.

Az öreg tölgyfa utolsó álma

Hans Christian Andersen meséje

Magasan a meredek sziklán, a tengerpart mellett állt egy öreg tölgyfa. Pontosan háromszázhatvanöt éves volt, de a fa életében ez éppen annyi idő, mint az emberek életében háromszázhatvanöt nap. Mert számunkra a nappal után jön az álmot hozó éjszaka, a fa életében  az éjjel, a pihenés ideje a tél, a többi évszak, a tavasz, a nyár és az ősz pedig a nappal, mikor ébren van.

Egy meleg nyári napon az öreg tölgy koronája mellett repdesett egy kis kérész, élvezve a nap simogató sugarait. Mikor elfáradt, leült az öreg tölgy egyik levelére megpihenni egy kicsit. Ekkor így szólt a fa:

– Szegény kicsiny teremtmény! Az egész életed egyetlen rövid nap! Milyen szomorú!

– Szomorú? Miért mondod ezt? – kérdezte a kis kérész. – Minden olyan szép körülöttem, napfényes és meleg, és ez engem boldoggá tesz!

– De csak egyetlen napra! Aztán minden elmúlik!

– Elmúlik? – ismételte a kérész. – Ez mit jelent? Elmúlsz te is?

– Nem. Én talán ezer olyan napot is megélek, mint te. Számomra a tavasz, a nyár, az ősz és a tél jelentenek egyetlen napot. Ez olyan hosszú idő, hogy te talán meg sem bírnád számolni.

– Azt mondod, nem tudnám megszámolni? Akkor nem is érteném meg – mondta a kérész. – Lehet, hogy te több ezer napot is megérhetsz, én viszont több ezer csodás pillanatot élek át, melyekben vidám és boldog vagyok. Vajon megszűnik a világ minden szépségével együtt, ha meghalunk?

– Nem – felelte a tölgy. – Minden bizonnyal az jóval tovább fog tartani, mint amit el tudnék képzelni.

– Akkor hát, végül is mindketten ugyanannyit élünk, csak másképpen számolunk – mondta a kérész, és tovaszállt a bársonyos levegőben, mely telis-teli volt a vadrózsa, a bodzavirág, a mezei kakukkfű, a menta és a százszorszép bódító illatával, és a kis kérész egészen mámorossá vált tőle. Így telt a napja, örömmel, boldogsággal. A nap végén, elfáradva az egész napi élményektől, lefeküdt pihenni, és örökre lehunyta a szemét.

–  Szegény kis kérész! Milyen rettentően rövid az életed! – sóhajtott az öreg tölgy.

És ez így történt minden esztendőben. Minden nyáron az öreg tölgy és a kérészek új nemzedéke elbeszélgetett az életről, a kérészek pedig meghaltak a nap végén, de mindegyikük ugyanazt a boldogságot és örömöt élte át.

Az öreg tölgy viszont ott állt éberen a tavaszi reggeleken, a nyári délidőkben és az őszi estéken. De már közeledett számára is a pihenés ideje, a tél. Nagy viharok támadtak, és megfosztották a tölgyet minden levelétől, miközben azt énekelték: „Jó éjszakát, öreg tölgy! Aludj! Aludj édesen!”

Beköszöntött a tél, és puha, fehér hótakaróval fedte be a tölgy ágait. A fa mély álomba merült, és a hosszú tél során megannyi álmot látott, akárcsak, mi emberek, mikor elalszunk.

Ez az öreg tölgy valaha nagyon kicsi volt, egy parányi makk volt a bölcsője. Emberi időszámítás szerint már életének negyedik századában járt. Ő volt a legnagyobb fa az erdőben. Hatalmas koronája messze túlnőtt a többi fán, és útmutatóul szolgált a tengerészek számára. A tölgy nem is tudta, mennyi mindenkinek jelentett segítséget. Nyáron a zöld lombja között az erdei galamb rakott fészket, kakukk ült az ágára énekelni, ősszel a vándormadarak pihentek meg rajta hosszú útjuk előtt. Most télen, mikor nem takarta ágait a sok levél, akkor látszott csak milyen öreg is valójában. Bütykös és göcsörtös ágaira varjak ültek beszélgetni, hogy milyen nehéz túlélni a hideg időt.

Karácsony idején, mikor a tölgy legszebb álmát álmodta, az öreg fát különös érzés fogta el. Úgy rémlett neki, mintha hallaná a templom felőli csengő hangokat, és úgy érezte, mintha meleg, nyári nap venné körül. Álmában magasra nőtt, fel, egészen a felhők közé, és egyszeribe minden levelével képes volt látni mindazt, mi körülveszi. Látta a csillagokat fényes nappal, és mindegyik úgy ragyogott, mint egy-egy tiszta szempár. Az öreg tölgyet mindez a gyermekek szemére emlékeztette, és a szerelmesekére, akik az ő koronája alatt találkoztak egymással. Ez a csodás látvány nagy örömmel és boldogsággal töltötte el. Azt szerette volna, hogy körülötte mindenki átérezze ezt az örömöt, és a nála kisebb fák és bokrok, füvek és virágok is ilyen nagyra nőjenek, mint ő. Így is történt. Bokrok és füvek törtek a magasba, és jöttek velük a madarak, a szöcskék, a májusi bogarak, a méhek, és minden madár énekelt. Örömteli daluk betöltötte a magas eget. Mindenki ott volt körülötte, még a kicsiny kék virág is a vízpartról.

– Mindenki itt van körülöttem, nagyok és kicsik, senkiről sem felejtkeztünk el! – kiáltott fel a tölgy. – Hogyan lehet minden ilyen gyönyörű? Ennyi boldogságot elképzelni sem lehet! Hogyan lehetséges ez?

– A mennyországban mindent el lehet képzelni, minden lehetséges! – hangzott a válasz a levegőben. És az öreg tölgy egyre magasabbra és magasabbra nőtt, és érezte amint a gyökerei kitépik magukat a földből, és a bilincsből megszabadulva csak szállt és szállt egyre magasabbra.

– Tudok repülni! – kiáltott a tölgy. – Egyre csak fel, a fény és a dicsőség felé! És mindenki, akit szeretek, kicsik és nagyok, mind itt vannak mellettem!

Ez volt az öreg tölgyfa utolsó álma. Miközben álmodott, egy hatalmas vihar söpört végig a tengeren és a szárazföldön. A vad vihar kicsavarta a fa gyökerét, és az öreg tölgy nagy reccsenések közepette kidőlt a földből. Háromszázhatvanöt évet élt. De számára ez az idő éppen annyi volt, mint a kis kérész számára egyetlen nap.

Karácsony reggelén, mikor felvirradt az új nap, a vihar elcsendesedett. Minden templomból ünnepi harangok hallatszottak, és minden szív, még a legkisebb is, hálával telt meg.

A tenger is megnyugodott, és egy nagy hajó tűnt fel rajta. Egy tengerész kutatta szemével az öreg tölgyet a távolban:

– Az öreg tölgyfát, mely iránytű volt számunkra, kicsavarta a vihar múlt éjjel! – kiáltotta. – Senki sem tudja pótolni azt a fát.

Ez volt az öreg tölgy halotti beszéde. Rövid, mégis mindent elmondott a fáról, amit mások számára jelentett.

Ahogy ott feküdt a fa a hóban, a távolból odahallatszott a tengerészek karácsonyi éneklése:

Pásztorok, pásztorok örvendezve
Sietnek Jézushoz Betlehembe;
Köszöntést mondanak a kisdednek,
Ki váltságot hozott az embereknek.

Angyalok szózata minket is hív,
Értse meg ezt tehát minden hű szív;
A kisded Jézuskát mi is áldjuk,
Mint a hív pásztorok, magasztaljuk.

Üdvözlégy, kis Jézus! reménységünk,
Aki ma váltságot hoztál nékünk.
Meghoztad az igaz hit világát,
Megnyitád szent Atyád mennyországát.

Dicsőség, imádás az Atyának,
Érettünk született szent Fiának,
És a vigasztaló Szentléleknek,
Szentháromságban az egy Istennek.

Így hangzott a tengerészek dala, és a hajón, miközben énekeltek, mindenki a maga módján átérezte ezt a felemelő pillanatot. Mint amit az öreg tölgy is átélt utolsó, mégis leggyönyörűbb álmában Karácsony éjjelén.